A történtek hatása alatt vagyok még mindig, nem tagadom. Kijutni egy zárt pincéből, mindezt abban a tudatban, hogy vészesen fogy az idő, hihetetlen élmény. És ha lejár az egy óra, akkor vége mindennek, nem tudunk kimenni! Na jó, ez kicsit túlzás, végül bejöttek értünk és egy limonádé mellett beszéltük át a történteket. Most Horváth Veronikát, kedves kolléganőmet kérdezem, hogy milyen is volt a ParaPark. Mellőzve a pszichológiai hatásokat és a helyről megszerzett háttérinformációkat, pusztán szubjektív, emberi szempontból:

Sziasztok kedves Olvasók! Gondolom észrevettétek, hogy mostanában kicsit kevesebbet, kicsit ritkábban írunk. Ez nem véletlen és egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem működünk tovább. Sőt! Éppen várjuk az új, lelkes kollégák érkezését, hogy újra teljes gőzzel roboghasson a MediaGo! De most azért beszámolnék a lassulás okairól. Merthogy okok vannak.

Bővebben...

Eszembe jutott ma, hogy milyen érzés volt, amikor először írtam a gyakornoki blogunkba egy kicsit személyesebb dolgokról, az első hetemről a MediaGonál és az ezzel kapcsolatos érzéseimről. Kellemesen furcsa volt akkor a sok pillangó a gyomromban, az izgalom és a várakozás.

Bővebben...

Tegnap kora délután némi technikai nehézségek adódtak az irodában, így egy rövid időre elszállt az internet hozzáférésünk. A semmittevés és a várakozás helyett fogtam a gépemet és felmásztam a Gellért-hegyre azzal az eltökélt szándékkal, hogy márpedig csinálok legalább egy jó képet a gyönyörű kilátásról.

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem szeretem a madarakat. De ma reggel mégis egy feketerigó volt az, ami megragadta a figyelmemet és elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy mi, emberek mennyire is figyelünk oda magunkra és másokra.