Gyereknek maradni a hétköznapokban

Hogy mikor lesz valakiből felnőtt? Én személy szerint mindig azt mondtam, hogy ez velem soha nem fog megtörténni, én bizony nem fogok felnőni. Mert mindig azt hallottam mindenkitől, hogy felnőttnek lenni rossz, felelősséggel jár, megöli az álmokat. Most mégis dolgozom, elfoglalt vagyok, egy percem sincs unatkozni. Hát mi ez, ha nem a felnőttkor kezdete?!

Egy napsütötte szombat délutánon változott meg minden, amikor a neten böngészve ráakadtam egy hirdetésre: a Mediasales Kft. keresett szerkesztőségi gyakornokokat. Nem kerestem kimondottan állást, de egy „mit veszíthetek?" felkiáltással elküldtem az önéletrajzomat. Aztán pár nap múlva jött a kellemes meglepetés: felhívtak, hogy jöhetnék állásinterjúra. És jöttem is. Azóta pedig szerkesztőségi gyakornok vagyok.

Életem első munkahelye ez, így összehasonlítási alapom nincs. Viszont azt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ide jó érzés bejönni reggelente. Az első napon persze nagyon féltem. Milyen lesz? El tudom majd látni a feladataimat? Milyen lesznek a munkatársak? Kapok majd dicséretet? És hogy fogom viselni a letolást, ha valamit elrontok? Kérdés kérdés hátán. Mostanra megnyugodtam: itt is „csak" emberek dolgoznak és egyre inkább magaménak érzem a bölcs mondást, miszerint nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Általában az elsők között érkezem reggelente, amikor még csend és nyugalom uralkodik az egész épületben. Aztán délelőtt beindul a pörgés, mindenki egyszerre beszél, rohangál, intézi az ügyeit. Máskor csendesen telnek az órák, tesszük a dolgunkat. De az biztos, hogy itt soha nem unatkozik az ember. És ezt imádom! A következő hónapokban megpróbálok nyitott szemmel járni, magamba szívni minél több tudást, és írni fogok, írni, írni. Mert ez így van rendjén: én írok, az olvasó olvas és remélhetőleg eljön majd a nap, amikor újságíróként fogom aposztrofálni magam. De addig még egy hosszú út áll előttem, amelyre még csak most léptem rá, de nem fogok visszarettenni, végigmegyek rajta és kikövezem a cikkeimmel.

És igen, valami elkezdődött az életemben. Egy új korszak, ami talán a felnőttkor címkét is kiérdemli lassan. De ez még nem biztos. Mert mindezek ellenére még mindig egy kislánynak érzem magam, aki nem igazán szeretne a szó hagyományos értelmében felnőtt lenni. Amit szeretnék, az nem más, mint hogy fél év múlva sokkal tapasztaltabban, sokkal több gyakorlati tudással a birtokomban kerüljek ki innen, de közben olyan ember szeretnék maradni, aki képes örülni az apró dolgoknak is és még mindig tud önfeledt lenni. Hiszem, hogy ez a szerkesztőség egy tökéletes ugródeszka lehet számomra, amely hozzásegít ahhoz, hogy megtaláljam majd az álommunkát. Vagy még inkább az álommunka találjon meg engem!